Hunhalom - Kunhalom - Kurgán

Zsadány község gyógyító hatású hunhalommal rendelkezik.

Ki ne hallott, olvasott volna már a kunhalmokról? Megtalálhatók ezek Alföldünkön mindenfelé, sok közülük híressé is vált, regék, mondák és nagyfontosságú leletek fűződnek nevükhöz. Bár sokáig vitatott volt természetes, vagy mesterséges eredetük, mára bizonyossággal eldőlt a kérdés, őseink keze munkáját hirdetik, tehát ember által létrehozott halmok ezek. Egyikük őrhalom lehetett, másikukban hajdani előkelőség alussza örök álmát, ismét másokon vezéri sátor állhatott. Biztosan verejtékcseppek ezreinek hullatásával hordták össze hajdan a halmokat. Sokukat feltárta a kutató ásója, még többet megbolygatott a kincsvágyó emberi mohóság. A hozzájuk fűződő történetek tatárokról, törökökről, kuruc-labanc eseményekről, betyárokról, kincskeresőkről és táltosokról szólnak. Megjelenésükkel élénkítik a sík vidékeket, hozzá tartoznak a magyar tájhoz.

A középső vaskorban, a Kr. e. 7. század végén – 6. század elején a Kárpát-medencében megjelent a szkíta jellegű leletanyag. Azért csak szkíta jellegű leletekről beszélhetünk, mivel nem tudjuk biztosan, hogy a Jenyiszejtől a Fekete-tengerig húzódó óriási sztyeppén élő szkíták vándoroltak-e be, vagy a Kárpát-medencei népesség vette át tárgyaikat, szokásaikat. Ám nem csupán az itteni emlékek eredetét fedi homály, hanem az egész szkíta kultúráét: hol alakult ki, honnan indultak a „szkíták”? Ezeket a kérdéseket hallva a kutatók egy része több mint 30 éve egyetlen halomsírra, az arzsani nagykurgánra mutat.

A Törökországban talált legrégebbi, 5000 éves halomsírt tárták fel török régészek Isztambul Silivri kerületében. Az Isztambuli Régészeti Múzeum munkatársai hétfőn jelentették be az év eddigi legnagyobb felfedezését. A kutatók remélik, hogy a felfedezés révén bővülhetnek az Isztambul történetével kapcsolatos ismereteink.

A kunhalmok kiemelt természetvédelmi oltalmáról a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (Tvt.) 23. § (2) bekezdése rendelkezik. A Tvt. a kunhalmokat a védett természeti területeken belül a természeti emlék kategóriába sorolja. A kunhalmokra tehát mindazon szabályok vonatkoznak, amelyet a Tvt. a védett természeti területek esetében előír.

"Az óriási számban létrehozott kunhalmok is a táj vonzó voltának bizonyítékai. Aki tehát a kunhalmokat pusztítja, az emberi kultúra ellen vét. Egy-egy kunhalom tönkretétele nem kisebb bűn Mátyás Corvinájának elégetésénél. Ez utóbbival, ha megtörténne, tele lenne a sajtó, s egy nemzet háborodna fel miatta, joggal. Ám, ha egy kunhalmot csonkolnak meg vagy hordanak el, ki háborodik fel?..." Dr. Tóth Albert

Halmok és földvárak a Duna-Tisza közén Hazánkban a kunhalmok és földvárak megőrzésének fontosságára a honismereti kutatók, régészek, természetkedvelők már a XIX. század végétől mind határozottabban ráirányították a a figyelmet. A kunhalmokat és földvárakat mesterséges, ember által emelt voltuk kapcsolja össze, földműveik egykor meghatározói voltak a tájnak. Védelmük jogi feltételeit az l996-ban jóváhagyott természetvédelmi törvényünk teremtette meg. Hatálybalépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva védett – országos jelentőségű védett természeti területnek minősül valamennyi kunhalom és földvár. A törvény a védett természeti területeken belüli kunhalmokat és földvárakat természeti emlék kategóriába sorolja.

A kunhalom kifejezés a 19. században nyelvújítás hatására született, mesterségesen képzett összetett szó, mely Horvát István (1784-1846) nyelvész-történésztől származik (Balázs–Kustár 2012). A megalkotott kunhalom szó abból a meggyőződésből fakadt, hogy ezeket az emberkéz alkotta halmokat a betelepülő kunok hozták létre (Tóth 2006).

A kunhalom a Kárpát-medence alföldi területein található mesterségesen létrehozott jellegzetes földhalmok elnevezése, amelyek igen régről, többségükben a Kárpát-medencei honfoglalás előtti térből és időkből származnak.[1]A kunhalom „olyan 5-10 m magas, 20-50 m átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt.” (Györffy István néprajzkutató)[2]

A kurgánok – régi magyar neve korhány – a sztyeppei népek, különösen az indoiráni népek temetkezési helyei. A kurgán a halomsír egyik fajtája, amikor egy fedett, de nem feltöltött gödörsír fölé emelnek halmot. A kurgán török-tatár eredetű orosz szó, melynek jelentése nagyjából sírhalom. [1]

A rézkor végén, i. e. 2000 körül keletről a füves pusztákról a Kárpát-medencébe benyomuló pásztornép törzsei északon és nyugaton a Tisza vonaláig, délen az Al-Dunáig leigázták az itt lakó rézben és aranyban gazdag bodrogkeresztúri kultúra ugyancsak állattartó népességét. A hódító pásztornép – akiket etnikumhoz még nem tudunk kötni – jellegzetes temetkezési helyei a kurgánok (közismertebb, de helytelen néven kunhalmok) azóta hozzá tartoznak a Tiszántúli táj arculatához. Több száz süvegcukor alakú kurgán őrzi még ma is temetkezésüket. Később más népek is felhasználták ezeket a mesterséges halmokat temetkezőhelyként, illetve a XI. századtól templomaik építési helyéül.

A debreceni Déri Múzeum régészei a Kárpát-medence első, geofizikai módszerrel azonosított kurgánja alatti központi sírt tártak fel Bojt határában. A jellegzetes rítusú temetkezés az őskori nomád nép, a Jamnaja-kultúra egyik képviselőjét rejtette. (Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)